Miután január végére sikeresen teljesítettem az összes paviai vizsgámat, úgy döntöttem, hogy egy kirándulással ünneplem meg az első sikeres olaszországi vizsgaidőszakomat. Mivel épp karneváli időszak volt, Velencére esett a választásom. Az utazási idő hivatalosan 3 óra és 45 perc lett volna, azonban mivel kétszer át kellett szállnom - egyszer Milánóban egyszer pedig Veronában - és természetesen az olasz vonatok sem mindig pontosak, a veronai csatlakozást már nem értem el. Ennek köszönhetően csak dél fele sikerült Velencébe érnem. Nem volt kimondottan szép idő, de legalább az eső sem esett és köd sem volt. Az állomásról körülbelül félórányira volt gyalogosan a belváros, persze nem turista tempóval mérve: vérbeli turistához illően 100 méterenként megálltam, hogy a tájat, magamat vagy a kettőt együtt lencsevégre kaphassam. Az állomásról kilépve máris előttem volt Velence híres, fordított S alakú csatornája, a Canal Grande, valamint a csatorna túlsó partján álló San Simeone Piccolo templom. Függetlenül attól, hogy nem első alkalommal látogattam a városba, teljesen elvarázsolt. Mindenhol szűk kis utcák és szélesebb vagy éppen egészen keskeny kanálisok szelték keresztül a várost. Szépen lassan meg is indultam a belváros felé, de nem a legrövidebb úton, hanem ott, ahol tele volt az utca árusokkal és kisebb-nagyobb boltokkal, így viszont végül egy hatalmas kerülővel jutottam csak el a belvárosba. Ezt annyira nem bánom, mert első alkalommal, mikor a városba látogattam a busz szinte a Szent Márk téren tett le bennünket, és igaz hogy besétáltunk néhány kis utcába, de nem nagyon távolodtunk el a központtól. Viszont így, hogy gyalog kellett mennem egészen az állomástól, lehetőségem nyílt megnézni az igazi Velencét is, nem csak a turisták által látogatott és preferált részeket, hanem a mindennapi élet színtereit is.
A nagyobb és előre betervezett látványosságok közül először a Rialto-t nézhettem meg. Ez egy óriási híd, ami gyakorlatilag egy vásárló utcácska. Kétoldalt végig üzletek vannak, és köztük lehet átsétálni. Olyan, mintha a szegedi Kárász-utca a Tiszán vezetne át. A Rialto után folytattam utamat a belváros felé, ahol a Szent Márk tér volt a végső célpont. Párszor sikerült kicsit eltévednem, de ennek köszönhetően még többet láthattam a városból. Como is gyönyörű volt, de Velence teljesen más kategóriába tartozik. Maga az, hogy itt kanálisok vannak utak, hajók pedig autók helyett teljesen egyedivé és varázslatossá teszik ezt a települést. Nem is tudom vajon az egyszerű emberek is szoktak-e hajóval közlekedni vagy itt mindenki gyalogosan jár iskolába vagy éppen a munkahelyére. Ahogy haladtam a belváros felé, egyre több turistával találkoztam, a Rialton már szinte tömeg volt. Sok helyen még fent voltak a karácsonyi fények, amik sokat segítettek, mikor sétáltam vissza az állomás felé, mert a közvilágítás nem volt éppen megfelelő.
Miután végigsétáltam a Rialton meg is találtam a térre vezető utat. Érezhetően még tél volt, mert bár sokan voltak a téren, de egyáltalán nem volt kezelhetetlen a tömeg. Viszont amit a legjobban bántam, hogy az egész városban egyetlen karneváli öltözékbe bújt emberrel sem találkoztam. Úgy tűnik, hogy csak hétvégenként van bármiféle felvonulás a városban a karnevál alatt. Csupán annyi bizonyítékát találtam a karneválnak, hogy volt a téren felállítva egy színpad. Turistából valóban nem volt sok, de galamb és sirály annál több. Attól függetlenül, hogy amennyire tudom tilos a téren etetni a madarakat, sőt ha igaz a járókelőknek még enniük sem szabad, mégis voltak olyanok, akik erre fittyet hányva etették őket. Emiatt pedig figyelni kellett, mert mikor valaki adott nekik egy kis eleséget, a tér összes madara felbolydult és akár az embereknek is nekirepültek, miközben próbáltak kisebb-nagyobb falatokat a földről vagy egymástól megszerezni.
