Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan elrepül majd ez a 10 hónap, mégis egy szempillantás alatt véget ért. Emlékszem, mikor tavaly ilyenkor már nagyban készülődtem a kiutazásra és el sem tudtam képzelni, hogy fogom majd túlélni a 10 hónapot távol az otthonomtól, családomtól. Mégis így visszagondolva örülök, hogy volt merszem belevágni, hiszen rengeteg élménnyel, tapasztalattal gazdagodtam. Ezúton szeretnék köszönetet mondani a Campus Mundinak és az Erasmus+ programnak, hogy támogatásuknak köszönhetően részt vehettem ebben az életre szóló kalandban.

Mikor megtudtam, hogy tíz hónapig Olaszországban fogok majd tanulni, végiggondoltam milyen városokba szeretnék ellátogatni, míg kint leszek. Mondhatjuk úgy is, hogy előre megírtam a bakancslistámat azokról a helyekről és látványosságokról, amiket mindenféleképpen meg szeretnék nézni, mielőtt a tíz hónap véget érne. Ezek közé tartozott Pisa is, mely a híres ferde torony városa. Már a kora reggeli vonattal mentem, hogy minél hamarabb odaérjek, és elég időm legyen a városra. Mikor megérkeztem a pisai állomásra, az ég be volt borulva és nem sok jót ígért a későbbiekre, de körülbelül fél óra alatt kitisztult az idő és kisütött a nap. Az állomásról egyből megindultam a torony felé. Útközben áthaladtam az Arno folyó felett, melynek egy nagyon szép kis templom állt a partján, a Santa Maria della Spina.

• 
• 
• 

Egy rövid kellemes sétát követően meg is érkeztem a Piazza del Duomo-ra, azaz a Dóm terére, ahol a torony állt. A téren foglalt helyet még maga a Katedrális és a Keresztelőkápolna is, valamint a Fontana dei Putti, vagyis az Angyalok szökőkútja. A hófehér épületek remek összhangot alkottak a gyönyörű zöld füves parkkal és a napsütéses kék éggel. Míg a városban fel sem tűnt a sok turista, a téren szinte nyüzsögtek. A tér elején elterülő füves részen végignézve látni lehetett, ahogy a turisták igyekeznek elkészíteni a szinte már kötelezőnek számító toronytámasztós képeiket. Így a távolból nagyon mulatságosnak találtam, de persze ez a kép esetemben sem maradhatott el.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 

Ezután következett a legjobb rész, vagyis a torony megmászása. Előre kellett jelentkezni a meghirdetett turnusok egyikére, és még a táskákat is le kellett adni egy erre a célra fenntartott ruhatárba. A torony bejárata előtt fegyveres katonák álltak, akik fémdetektorral átvizsgáltak mindenkit, aki be szeretett volna menni. Három emeleten lehetett megállni és kimenni a külső erkélyre, amiket teljesen körbe is lehetett sétálni. Minden emeleten megálltam és körbenéztem, de ahogy ez várható is volt, a legszebb kilátás a legfelső szintről nyílt a városra. Ahhoz képest, hogy csak 5°-os volt a torony dőlésszöge legfelül nagyon érezhető volt ez az eltérés. Mikor körbesétáltam úgy éreztem magam mintha szédültem volna, és épp el akarnék esni. A legfelső emeleten foglaltak helyet körben a harangok, amiből összesen öt volt. A kilátás is gyönyörű volt, be lehetett látni az egész várost. Mikor leértem, hátrasétáltam a Keresztelőkápolna mellé, ahol a fehér márványlépcsőn üldögélve nyugodtan megebédelhettem. A katedrális mögött volt egy temető is, de oda inkább nem mentem be, hanem helyette úgy döntöttem, hogy bár nincs közel és buszoznom is kell, lemegyek a városhoz közeli tengerpartra.

• 
• 
• 
• 
• 

Bár nem tűnt bonyolultnak, mégis több mint egy órán át bolyongtam GPS-szel a kezemben a megfelelő buszmegállót és irányt kutatva pedig még útbaigazítást is kértem, de még azzal sem ment könnyen. Végül azért az erőfeszítéseim kifizetődtek, és megtaláltam a megállót. A busz 20 perc alatt ért le a tengerparthoz. Ez a környék sokkal nyugodtabb volt, alig találkoztam valakivel, valószínűleg a késő délutáni időnek köszönhetően. A tengerpart gyönyörű volt és a megszokott partokkal ellentétben az egész köves volt tele gyönyörű szép fehér kövekkel és mikor hullámzott a tenger, olyan hangjuk volt, mintha a tenger zenélt volna. Kicsit feljebb sétálva a parton találtam egy homokos részt is, melyet minden irányból hullámtörők szegélyeztek, így pedig alig hullámzott a víz. Valószínűleg itt tudtam volna strandolni, ha kicsit jobb idő lett volna, így viszont be kellett érnem azzal, hogy belelógatom a kezem a vízbe. A naplementét még megvártam a parton sétálva, majd visszaindultam a buszmegálló felé.

• 
• 
• 
• 

Bologna után Firenzébe utaztunk tovább. A szállásra érkezvén gyorsan berendezkedtünk és már indultunk is, hogy felfedezzük a várost. Az Arno folyó partján lesétáltunk egészen a Ponte Vecchio-ig, mely Firenze legjelentősebb hídja és ahonnan egyenes út vezetett egészen a Piazza Della Signoria-ra, ahol a Palazzo Vecchio állt. Azonban mielőtt még kisétáltunk volna a térre, megnéztük a Porcellino szobrot, mely egy vaddisznót ábrázol, és amiről az a hír járja, hogy szerencsét hoz, ha megsimogatod a fejét. A veronai Júlia szoborhoz hasonlóan neki is már fényesre volt a koptatva az orra a sok szerencsét kereső turistának köszönhetően. Miután megsimogattuk a szobrot jó szerencsét remélve, már indultunk is a Palazzo Vecchio-hoz. Útközben elhaladtunk az Uffizi Képtár mellett, mely olyan híres festmények otthona, mint Botticelli Vénusz születése. A térre kiérve megtekinthettük a Palazzo Vecchio-t, mely előtt eredetileg helyet foglalt Michelangelo híres Dávid-szobra, mielőtt még jelenlegi helyére került volna. A hiányt pótolandó, manapság egy másolat áll az eredeti szobor helyén, ahol azok a turisták is megtekinthetik, akik az eredetit nem tudják. Miután sikerült képet csinálnunk az ál Dávidról, továbbindultunk, hogy a két híres művész Michelangelo és Dante házát megnézhessük. Előbbi otthonát egészen könnyen megtaláltuk, viszont az utóbbival már voltak problémáink, de végül sikerrel jártunk. Bolognához hasonlóan nem egyetlen nap alatt terveztük letudni a belvárost, így volt időnk kimenni a város belvárosán kívül eső zsinagógához is. Hazafele még megnéztük a Piazza della Republicát, ahol számos árus volt, valamint a Palazzo Strozzi-t, ahol egy különleges csúszdát is láthattunk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Következő napra már előre foglaltunk jegyet a Leonardo Da Vinci múzeumba, ahol az egész délelőttöt töltöttük. A múzeumban a művész számos találmányának kicsinyített vagy éppen élethű másolata volt megépítve, mely közül számosat ki is próbálhattak a látogatók. A kedvencem a tésztanyújtó volt, amit bár eredetileg nem pont erre a célra tervezett Leonardo, mégis egy olyan eszköz, amit manapság is rengetegen használnak. Emellett az is látszott, hogy rendkívül foglalkozatta a repülés és annak emberek számára is kivitelezhető formái. A találmányokon kívül Leonardo híres festményeinek másolatai is ki voltak állítva, így a Mona Lisa és az Utolsó Vacsora is. A múzeumban töltött izgalmas délelőttöt követően a Piazza del Duomo-ra sétáltunk ki, ahol a firenzei Dóm foglal helyet a Harangtoronnyal és a Keresztelőkápolnával együtt. Miután sikerült a tömegen átküzdve magunkat megkerülni a teret és a katedrálist, el is indultunk következő állomásunk felé a Santa Maria Novella felé. Ez a bazilika a vonatállomás mellett foglalt helyet, és szemből Firenze másik jelentős templomára, a Santa Croce-ra emlékeztetett. Ezt követően visszamentünk a szállásra, hogy rápihenjünk az estére, amikor is visszamentünk a belvárosba. Még sötétedés előtt átsétáltunk a Ponte Vecchio-n át a túlpartra, majd pedig visszaérvén végigmentünk az Uffizi Képtár belső udvarában, ahol találkoztunk Dante, Raffaello és Michelangelo szobrával is. Az este beköszöntével pedig, visszasétáltunk a Palazzo Veccho és a katedrális terére.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Miután az elmúlt két napban sikerült bejárni a firenzei belvárost, az utolsó napunkon az Arno folyó déli partján kirándultunk. Itt található a Pitti-palota, ahol a Medici család lakott, és amit a Ponte Vecchio felett is áthaladó Vasari-folyosó köt össze a Palazzo Veccho-val. Bár a palotába magába nem mentünk be, de kellemeset sétálhattunk a mögötte elterülő Boboli-kertben. Nagyon szépen kialakított kert volt, apróbb lugasokkal és tágas parkokkal egyaránt. Az egyik oldalsó kertrészben egy kisebb citromültetvényt is találtunk, ahol több tucat különböző citrusfélét termesztettek. A kert felsőrészébe felsétálva csodálatos kilátás nyílt a város melletti dombokra. Ezután átsétáltunk a kert mellett lévő Forte Belvedere erődbe, ahonnan pedig magára a firenzei belvárosra nyílt rálátásunk. Ezután az északi parton lévő Santa Croce felé vettük az irányt. Ebben a hatalmas bazilikában található többek között Michelangelo, Dante és Galileo Galilei sírja.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Utolsó nap indulás előtt már csak annyi feladatunk maradt, hogy a Galleria dell’Academia-ban megnézzük Michelangelo Dávid-szobrát. Már reggel nyitásra odamentünk, hátha akkor nem kell annyit sorban állni, de még így is egy órába telt bejutni. Rengeteg különböző templomból származó festmény, mellszobor valamint régi hangszerek is helyet kaptak a galériában, de a leghíresebb Michelangelo Dávid-szobra volt. A hozzá vezető folyosót végig a művész egyéb szobrai díszítették, a terem végében pedig ott állt maga Dávid. Bár nem volt egyszerű bejutni, de mindenképpen megérte, hogy meg tudjuk tekinteni ezt a méltán híres remekművet, mely tökéletes zárása volt a firenzei kirándulásunknak.

• 
• 
• 

Az otthoni sikeres államvizsga megünneplése gyanánt úgy döntöttünk lakótársammal, hogy ellátogatunk Bolognába és Firenzébe pár napra. Az első két éjszakát Bolognában töltöttük. A korábbi tapasztalatokból kiindulva olyan vonattal utaztunk, amelyiken hosszú átszállási idő volt, mert eddig legtöbbször késve értünk az állomásra és rendre lekéstük az átszállást. Sajnos a második vonaton annyian voltak, hogy nem is tudtunk leülni, ráadásul csak kint az ajtónál kaptunk helyet. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha lett volna elég levegő, de nem volt. A durván két órás utat egy kis fülkében még másik 6 emberrel nyomorogva töltöttük, és az egyetlen szerencsénk az volt, hogy a vagon bejáratánál be tudtam állni az ajtóba nyitva tartva azt, és így jutott egy kis oxigén számunkra. A nehézségek ellenére végül elértünk a bolognai állomásra. Ennek az állomásnak teljesen más volt a felépítése, mint a milánóinak, mert nem egy emeleten vagy szinten volt az összes vágány, hanem még 2-3 emelet mélyen is, így viszont meg sem tudtam állapítani vajon melyik állomás lehet a nagyobb. Turista és átutazó szempontjából nekem a milánói állomás felépítése logikusabb volt és tájékozódni is könnyebben lehetett, viszont Bolognában mindenhol mozgólépcső volt, ami jelentősen megkönnyítette a 20 kilógrammos bőrönddel való közlekedést. Miután elfoglaltuk a szállást meg is indultunk Bologna belvárosa felé. Rövid 20 perces sétával már be is értünk a város központjába a Piazza Maggiore-ra, mely Bologna főtere. Itt található a San Petronio Bazilika és számos palota, mint például a Palazzo d’Accursio, a Palazzo del Podestà és a Palazzo Re Enzo.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A történelmi belvárosból nem is terveztünk első nap többet megnézni, mivel fel akartunk menni a Santuario Madonna di San Luca templomhoz, mely a város melletti dombon helyezkedett el és ahova egy 666 árkádból álló árkádsoron át vezetett az út. Bár elsőre nem hittem volna, hogy az út komoly kihívást jelent majd, hiszen sokat kirándultam korábban, így nem idegen tőlem a hegymászás. Nem is lett volna semmi probléma, ha ezt az utat nem 35 fokban kellett volna megtenni esetenként a tűző napon, így viszont eléggé megszenvedtem az utat. A kilátás azonban minden kínt megért. Látni lehetett a város mellett elterülő dombokat és hegyeket, valamint a magasságnak köszönhetően a bolognai belvárosra is rá lehetett látni. A templom maga is nagyon szép volt. Nem volt túl nagy, de éppen ez adta a báját és a kellemes hangulatát. A nem megfelelő ruházatunk ellenére (rövidnadrág és fedetlen váll) is bemehettünk szétnézni és kicsit hűsölni, mielőtt elindultunk volna lefelé. A hazafele úton még megálltunk megnézni a San Francesco Bazilikát, mely a jelek szerint rengeteg fecskének ad otthont.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A második napra terveztük a bolognai belváros megtekintését. A meleg még mindig éppen csak kibírható volt, de legalább hegymászás nem szerepelt a terveinkben. Első megállónk a San Pietro Katedrális volt. Belül gyönyörű magas oszlopok álltak, a terem elejében pedig lent állt az orgona, ahol a kántor éppen játszott. Külön tetszett a katedrálisban, hogy eltérően az otthon megszokottól itt nemcsak hallani lehetett az orgonajátékot, de látni is. Az egyetlen szépséghibája az volt az épületnek, hogy nem adtak számára kellő teret. Az olasz belvárosoktól már megszokott szűk utcán helyezkedett el, és mindkét irányból magas épületek szegélyezték. Én személy szerint sokkal jobban szeretem, ha az ehhez hasonló templomok előtt van egy méretben hozzá illő tér is, mert úgy jobban lehet látni az épületet magát. Ezután a város déli része felé vettük az irányt áthaladva a Piazza del Nettuno-n, ahol a térnek nevet adó Neptun szökőkút található. A nap folyamán számos templomot megnéztünk, mint például a San Domenico, a San Stefano vagy az előző nap már látott San Petronio Bazilikát csak hogy a legnagyobbakat említsem, mert hát ahogy az várható volt, szinte minden utcában volt egy kisebb-nagyobb templom. A legtöbb utunkba kerülő templomba be is mentünk szétnézni, ez alól két kivétel volt csak: a San Petronio ahonnan a ruházatunk miatt kiküldtek, és a San Stefano ahol olyan tömény tömjén szag volt, hogy ahogy bementünk már fordultunk is ki. Ezt követően egy rövidebb pihenő erejéig visszamentünk a szállásra, hogy kicsit kifújhassuk magunkat és feltölthessük a vízkészletünket, bár szerencsére a belvárosban szinte minden parkocskában volt kút, így attól nem kellett félnünk, hogy útközben elfogy a vizünk.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Miután szusszantunk egyet a hűvös szobában, elindultunk, hogy a még kimaradt látványosságokat is megnézzük. Megtaláltuk Bologna ’’Kis Velencéjét’’, ahol egy kis ablakocskán át lehet megtekinteni a város Velencéhez hasonló kis kanálisát. Ezt követően bolognai rendszerben tanuló diákokként elsétáltunk a bolognai egyetemi központba megnézni az egyetemi épületeket. A városnézés a Due Torri-nál ért véget. Ez a két torony enyhén egymásra dől és a magasabból, a Torre degli Asinelli-ből, 498 lépcső megmászása után csodálatos kilátás nyílt egész Bolognára.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Miután január végére sikeresen teljesítettem az összes paviai vizsgámat, úgy döntöttem, hogy egy kirándulással ünneplem meg az első sikeres olaszországi vizsgaidőszakomat. Mivel épp karneváli időszak volt, Velencére esett a választásom. Az utazási idő hivatalosan 3 óra és 45 perc lett volna, azonban mivel kétszer át kellett szállnom - egyszer Milánóban egyszer pedig Veronában - és természetesen az olasz vonatok sem mindig pontosak, a veronai csatlakozást már nem értem el. Ennek köszönhetően csak dél fele sikerült Velencébe érnem. Nem volt kimondottan szép idő, de legalább az eső sem esett és köd sem volt. Az állomásról körülbelül félórányira volt gyalogosan a belváros, persze nem turista tempóval mérve: vérbeli turistához illően 100 méterenként megálltam, hogy a tájat, magamat vagy a kettőt együtt lencsevégre kaphassam. Az állomásról kilépve máris előttem volt Velence híres, fordított S alakú csatornája, a Canal Grande, valamint a csatorna túlsó partján álló San Simeone Piccolo templom. Függetlenül attól, hogy nem első alkalommal látogattam a városba, teljesen elvarázsolt. Mindenhol szűk kis utcák és szélesebb vagy éppen egészen keskeny kanálisok szelték keresztül a várost. Szépen lassan meg is indultam a belváros felé, de nem a legrövidebb úton, hanem ott, ahol tele volt az utca árusokkal és kisebb-nagyobb boltokkal, így viszont végül egy hatalmas kerülővel jutottam csak el a belvárosba. Ezt annyira nem bánom, mert első alkalommal, mikor a városba látogattam a busz szinte a Szent Márk téren tett le bennünket, és igaz hogy besétáltunk néhány kis utcába, de nem nagyon távolodtunk el a központtól. Viszont így, hogy gyalog kellett mennem egészen az állomástól, lehetőségem nyílt megnézni az igazi Velencét is, nem csak a turisták által látogatott és preferált részeket, hanem a mindennapi élet színtereit is.

• 
• 
• 
• 
• 

A nagyobb és előre betervezett látványosságok közül először a Rialto-t nézhettem meg. Ez egy óriási híd, ami gyakorlatilag egy vásárló utcácska. Kétoldalt végig üzletek vannak, és köztük lehet átsétálni. Olyan, mintha a szegedi Kárász-utca a Tiszán vezetne át. A Rialto után folytattam utamat a belváros felé, ahol a Szent Márk tér volt a végső célpont. Párszor sikerült kicsit eltévednem, de ennek köszönhetően még többet láthattam a városból. Como is gyönyörű volt, de Velence teljesen más kategóriába tartozik. Maga az, hogy itt kanálisok vannak utak, hajók pedig autók helyett teljesen egyedivé és varázslatossá teszik ezt a települést. Nem is tudom vajon az egyszerű emberek is szoktak-e hajóval közlekedni vagy itt mindenki gyalogosan jár iskolába vagy éppen a munkahelyére. Ahogy haladtam a belváros felé, egyre több turistával találkoztam, a Rialton már szinte tömeg volt. Sok helyen még fent voltak a karácsonyi fények, amik sokat segítettek, mikor sétáltam vissza az állomás felé, mert a közvilágítás nem volt éppen megfelelő.

• 
• 
• 

Miután végigsétáltam a Rialton meg is találtam a térre vezető utat. Érezhetően még tél volt, mert bár sokan voltak a téren, de egyáltalán nem volt kezelhetetlen a tömeg. Viszont amit a legjobban bántam, hogy az egész városban egyetlen karneváli öltözékbe bújt emberrel sem találkoztam. Úgy tűnik, hogy csak hétvégenként van bármiféle felvonulás a városban a karnevál alatt. Csupán annyi bizonyítékát találtam a karneválnak, hogy volt a téren felállítva egy színpad. Turistából valóban nem volt sok, de galamb és sirály annál több. Attól függetlenül, hogy amennyire tudom tilos a téren etetni a madarakat, sőt ha igaz a járókelőknek még enniük sem szabad, mégis voltak olyanok, akik erre fittyet hányva etették őket. Emiatt pedig figyelni kellett, mert mikor valaki adott nekik egy kis eleséget, a tér összes madara felbolydult és akár az embereknek is nekirepültek, miközben próbáltak kisebb-nagyobb falatokat a földről vagy egymástól megszerezni.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kisétáltam egészen a tér szélére, ahol a kissé szürkés, ködös időjárás ellenére látni lehetett a parthoz közeli szigeteket. Ezután a Sóhajok-hídja felé indultam, majd miután sikerült a turistákon átverekedve magam lefényképezni a hidat, sétáltam egy keveset a parton, majd elindultam vissza az állomás felé. A visszafele vezető úton is sikerült jó párszor eltévednem, így pont lekéstem a vonatot. Annyira azért nem bántam, mert így kényelmesen meg tudtam venni az otthoniaknak szánt ajándéktárgyakat és a magamnak szánt velencei maszkot. Hazafelé szintén kétszer kellett átszállni, de most annyira szerencsétlen voltam, hogy nem csak Veronában késtem le a csatlakozást, hanem Milánóban is, így végül két órás csúszással sikerült hazaérnem. Ettől függetlenül egy csodálatos napot tölthettem Velencében. Minden esetre javaslom minden kedves olvasómnak, hogy ha valamikor úgy döntötök, hogy ellátogattok Velencébe a karneválra, mindenképpen hétvégén menjetek és előtte nézzetek rendesen utána, hogy mikor vannak a felvonulások.

• 
• 
• 
• 

Már kora reggel elindultam vonattal a Comói-tó felé, hogy minél több időm legyen szétnézni a városban. Milánónál át kellett egyszer szállnom és összesen két órát utaztam, mire odaértem a tó délnyugati csücskében lévő Comoba. Nem készítettem előre útitervet csupán abban voltam biztos, hogy mindenképpen fel szeretnék menni siklóval a hegyoldal tetejére. A vonatról leszállva először a partra sétáltam le, hogy minél hamarabb láthassam a tavat, aminek sikerült minden várakozásomat felülmúlnia. Nem egy óriási kiterjedésű álló vízről van szó, mégis az első pillanattól kezdve azt az érzetet keltette bennem, mintha tengerparton lennék. A közelben volt egy móló, amin be lehetett sétálni a tó belseje felé. Itt nézelődtem kicsit, majd pedig megindultam a jobb oldali parton. Igyekeztem végig a víz közelében maradni, ami különösebben nem okozott gondot, mivel egyrészt az út túloldalán már a hegyoldal magasodott, másrészt pedig végig ki volt alakítva egy sétáló ösvény, ami igazodott a tó vonalaihoz. Hátratekintve láthattam a házak közül kimagasló Como-i katedrálist, míg az út túloldalán megcsodálhattam a hegyoldalból kiemelkedő egymás mellett sorakozó házakat. Miközben a felső part felé tartottam, találtam egy kisebb, teljesen befüvesített parkocskát a közepén egy nagy szökőkúttal, aminek a vízsugara a tóban végződött, a széléről pedig csodálatos kilátás nyílt a tó felső részére.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Miután megreggeliztem a téren, továbbsétáltam a parton, egészen addig, míg találtam egy ösvényt, amin le lehetett menni egy kis elhatárolt partszakaszra. Itt elláttam egészen a tó azon végéig, ahonnan érkezés után elindultam, a Life Electric szoborig, valamint a másik irányba messze a tó felső részéig is. Bár korábban már több helyen is megálltam nézelődni, számomra innen volt a legszebb a tó.

• 
• 
• 
• 
• 

Miután körülbelül egy órát elidőztem a parton ideje volt visszaindulni a sikló felé. Szerencsére nem volt hosszú a sor, így 15 perccel később már el is indult a sikló velem a fedélzetén felfelé a hegyoldalon. Összesen 7 perc alatt ért fel, bár nekem már 2 perc után bedugult a fülem a szintkülönbségtől. Fent több étterem és kávézó is volt, valamint ajándékboltot is találtam. Ezután megláttam egy információs táblát egy 15 percre lévő kútról, és mivel amúgy sem szerettem volna még visszamenni a siklóval, elindultam a kúthoz. Út közben áthaladtam egy kisebb lakott területen, ahol még egy külön templom is állt, és persze sok szép nyaraló is az utamba került.

• 
• 
• 
• 

Maga a kút inkább egy csöpögő csapra hasonlított, viszont a kilátásért mindenképp megérte negyed órát sétálni felfelé a hegyen. Bár nem volt annyira tiszta az idő, mégis el lehetett látni egészen az Alpok havas hegycsúcsaiig. Egyszerűen gyönyörű volt. A távolban magasodó hegyeken kívül magára a tóra és a városra is tökéletes kilátás nyílt. Itt már kezdett feltámadni a szél, így nem sokáig maradtam, és indultam is vissza a sikló állomására.

• 
• 

Miután leértem a siklóval már épp vacsoraidő volt, így beültem egy étterembe és elfogyasztottam az első olaszországi pizzámat. Kint kértem asztalt, ennek köszönhetően pedig szemtanúja lehettem eddigi életem egyik, ha nem a legszebb naplementéjének. A hegyek fölött a felhők először élénksárga, majd narancs, ibolya, végül pedig levendula színben pompáztak. Vacsora után még nem volt kedvem hazaindulni, így elindultam a másik irányba a tó nyugati partja mentén. Először a Life Electric szobrot néztem meg, amihez egy hosszú mólón kellett végigsétálni. Ezzel csak annyi probléma volt, hogy akkorra már annyira fújt a szél, hogy attól féltem átlök a móló korlátján a vízbe. Ezután még tovább mentem felfelé a parton, és megnéztem először a Tempio Voltiano-t, ami Alessandro Volta olasz fizikus tiszteletére épült, utána a Monumento ai Caduti szobrot, végül pedig a Villa Saporiti-t. Ekkorra már teljesen átfáztam az erős szélnek köszönhetően, és kellőképpen el is fáradtam az egész napos kirándulásban, így elindultam visszafelé az állomásra. Szerencsére elég gyorsan hazaértem, nem volt gond az átszállással sem, és egy jó forró fürdővel zártam ezt az izgalmas és élményekben gazdag napot.

• 
• 
• 
• 
• 

Az első hónap zömében azzal telt, hogy hozzászoktam az önálló élethez és az új környezethez, feltérképeztem a boltokat és azt, hogy mit hol érdemes megvásárolni, valamint igyekeztem minden iskolával kapcsolatos teendőt elintézni, ami az itteni tanulmányaimhoz szükséges. Ez után végre volt időm, hogy turistaként is szétnézzek a városban. Azon az útvonalon indultam el, amerre minden nap járok az egyetemre menet. Először a vasút felett átívelő hídon sétáltam át, aminek a tetején van egy nagy körforgalom. Ha itt balra fordulunk, akkor eljutunk a Polo Tecnologico épületéhez, ahol a kedd délelőtti órákat töltöm, ha pedig jobbra tartunk, akkor egy hangulatos sétányhoz, a Viale Giacomo Matteotti utcához lyukadunk ki. Ennek az utcának az az egyik legnagyobb érdekessége, hogy a végén hatalmas gesztenyefák állnak, amik esténként nyüzsögnek a papagájoktól. Valószínűleg itt alhatnak éjszakánként mivel eddig még csak esténként találkoztam velük, viszont ilyenkor akkora ricsajjal voltak, hogy szinte már az utca elejéről hallani lehetett őket.

• 
• 
• 
• 

A sétány elvisz egészen a jelenleg múzeumként működő paviai várhoz, a Castello Visconteo-hoz. A vár előtt lévő kis téren található egy Giuseppe Garibaldit ábrázoló magas szobor, és innen indul a város főutcája, a Corso Strada Nuova. Ez a keskeny, macskaköves sétáló utca az egyetlen, ami átszeli a teljes belvárost. Mindkét oldala tele van kisebb-nagyobb boltokkal, emellett az egyetem főépülete is itt található. Attól függetlenül, hogy viszonylag nagy az átmenő forgalom, sokan nem a járdán, hanem az úton közlekednek, ami többek között annak is köszönhető, hogy a járdán két gyalogos is alig fér el egymás mellett. Viszont ez egyáltalán nem zavarja sem az autósokat, sem pedig a buszokat.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A Corso Strada Nuova-ról letérve juthatunk el a Duomo-hoz, ami a paviai dóm. Az előtte levő téren is vannak árusok a szombati piac idején, ahol többségében különböző sajtokat és húskészítményeket árulnak. Szerdánként és szombatonként van a városban piac, és ilyenkor szinte minden nagyobb téren lehet árusokat találni a belvárosban. Többségében ruhákat, gyümölcsöt, zöldséget, különböző sajtokat, húsokat, péksüteményeket lehet venni, de vannak mindenes árusok is, akik szépségápolási, és otthon használatos eszközöket árulnak. A főutca a Ticino folyónál ér véget és itt található a Ponte Coperto, ami a település legszebb és leghíresebb fedett hídja.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Vasárnapra nagyon szép időt ígértek, így úgy döntöttem elmegyek kirándulni Milánóba. A reggeli 9:01-es vonattal mentem, és bő 30 perc alatt ott is voltam a Milánó központjában lévő állomáson. Az első ámulat már itt utolért, amikor megláttam mekkora épületről van szó. Az otthoni állomás legalább kétszer elfért volna benne, ha nem háromszor. Összesen több mint 24 vágány volt, rengeteg bolt, étterem, csomagmegőrző és még sorolhatnám. Engem leginkább a Liszt Ferenc Repülőtérre emlékeztetett.

• 
• 

Korábban megnéztem milyen látványosságokat szeretnék megnézni Milánóban, így már meg is volt a pontos útvonalterv, amivel egyetlen nap alatt a lehető legtöbb nevezetességet meg tudtam nézni. Az állomásról a városközpont felé vettem az irányt, ahova egy nagy parkon keresztül jutottam el. A hétvégének köszönhetően nagy volt a nyüzsgés a környéken, amiben részben közre játszott az is, hogy egy futóversenyt rendeztek a városban. A középső részén volt egy nagy szökőkút és előtte egy szép 18. századi épület, a Palazzo Dugnani.

 

• 
• 
• 

Azután megindultam a belváros felé. Először a Teatro alla Scala-t néztem meg, ami a milánói operaház. Onnan egy zárt sétáló utcán, a Galleria Vittorio Emanuele-en keresztül jutottam el a dóm teréhez. Ez az utca volt számomra a város és a kirándulás fénypontja, ez tetszett a legjobban. Maga az épület gyönyörű volt, és olyan márkák üzletei voltak ott, mint a Prada, Gucci, Versace, Giorgio Armani. A dóm tere hatalmas volt, bár sajnos a futás miatt tele volt kordonokkal, mivel vagy innen indult vagy itt ért véget. Ettől függetlenül minden oldalról meg tudtam nézni, és a teret is teljesen körbesétáltam.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Innen a Castello Sforzesco-hoz vitt az utam, ami korábban a milánói hercegek otthonául szolgált. A hatalmas belső udvart minden oldalról magas várfal szegélyezte, azon túl pedig volt egy óriási park, ami engem a Margit-szigetre emlékeztetett. A parkon belül kisebb-nagyobb ösvényeket alakítottak ki, és egy kis patakocska is volt kacsákkal és teknősökkel. Valószínűleg ez lehetett a futóverseny rendezvényének központja, mivel rengeteg árus meg ember volt mindenfele ráadásul egy színpadot is felállítottak a tér közepén. A park végében volt az Arco della Pace, ami egy a napóleoni győzelmek emlékére építtetett diadalív. Nagyon hasonlított a párizsihoz, de talán kicsit kisebb volt.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A diadalív után még sétálgattam kicsit a parkban, majd elindultam vissza az állomáshoz, de előtte még megnéztem a közelben lévő Santa Maria delle Grazie templomot. Kicsit nézelődtem a környékén, hogy erőt gyűjtsek a visszaúthoz, majd elindultam az állomásra, ahol el is értem a 17:30-as vonatot és nem sokkal hat után már otthon voltam Paviaban. Nagyon elfáradtam az egész napos sétában és városnézésben, de egy hatalmas élmény volt, és remélem lesz még lehetőségem újra ellátogatni ebbe a gyönyörű városba.

Az első hét azzal telt, hogy megismerkedtem mind az egyetemi épületekkel mind pedig a kurzusokkal és azok oktatóival. Minden nap van órám, az esetek többségében délelőtt és délután is. Azonban itt úgy vannak szervezve, hogy a délelőttiek mindig véget érnek legkésőbb 12:30-kor a délutániak pedig nem kezdődnek el 14:00 előtt. Ennek köszönhetően minden nap kényelmesen haza tudok jönni, hogy itthon megebédeljek. Fontos még azt is hozzátenni, hogy itt átlagban negyed órás késéssel kezdődnek az órák és ugyanennyivel tovább is tartják őket. Abból, amit eddig láttam és tapasztaltam úgy tűnik, hogy itt Paviaban ez egy teljesen hétköznapi és elfogadott dolog mind a tanárok mind pedig a diákok körében.

Az óráim elég sokszínűek, van számvitel, pénzügy és természetesen menedzsment. Az oktatók is nagyon szimpatikusak főleg az innováció menedzsment és a pénzügy tanár, akiknek nagyon tetszik a stílusa, ahogy oktatnak. Vannak kedvenc és kevésbé kedvenc óráim, de ez mindenhol és mindenkivel így szokott lenni. Az elején kellett egy kis idő, míg hozzászoktam az olasz akcentussal beszélt angolhoz, de már sokat fejlődtem ezen a téren is. A kurzusaimat két csoportra tudnám osztani: az egyik csoportba az elsőéves, a másikba pedig a másodéves tantárgyak tartoznak. Az elsőévesek sokkal nagyobb létszámúak, olyan 100 körüliek, és ezeken az órákon érezhető, hogy még az olasz diákok sem olyan magabiztosak. Ezzel együtt persze a tanárok is figyelembe veszik a tényt, hogy mindenki épp most kezdett ismerkedni az egyetemmel és a mesterszakkal és ehhez mérten tartják az óráikat. Ezzel ellentétben a másodéves kurzusokon 30 fős a létszám és már mindenkin látszik, hogy megszokták az iskolát és annak ritmusát.

A kurzusok többsége a kar főépületében van, de két másik épületben is volt már órám, az egyik a főépület része a másik pedig egy kutatóintézet, ahol csak egyetlen egy előadó terem van. Ahogy az a képeken is látszik, a kari épület még mindig őrzi a hagyományos olasz építészet elemeit, bár ennek is van egy modernebb része. Már csak abban bízom, hogy a retro kinézet ellenére az ablakok rendesen zárnak és nem fogok megfagyni télen, bár ez majd csak a fűtési szezon kezdetekor fog kiderülni.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kedves Olvasóim!

Mivel nem tudhatom, milyen régről vagy mennyire ismerjük egymást, egy rövid bemutatkozással kezdeném a blogomat: Petrának hívnak és most kezdtem az utolsó évemet a Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Karának nemzetközi gazdaság angol nyelvű mesterszakán. Amellett, hogy a teljes oktatás angol nyelven zajlik lehetőségünk van az utolsó évünket egy partnerintézménynél tölteni. A program neve Double Degree, melynek lényege, hogy a két egyetem elfogadja a másiknál elvégzett kurzusokat így a két tanév után mindkét egyetem diplomáját megkapjuk. Ennek a programnak köszönhetően vagyok jelenleg az olaszországi Paviaban. A bejegyzéseimen keresztül igyekszem majd az elkövetkező 10 hónapban minél részletesebben bemutatni az olaszországi mindennapjaimat. Mesélek majd mind az egyetemi életről mind pedig a szabadidős elfoglaltságokról, amiket ez a kis város kínál az idelátogató hallgatók és külföldiek számára.